Sziasztok!

Most először írok blog-ot, úgyhogy remélem nem lesz rossz első próbálkozásra, de ezt muszáj volt kiírnom magamból.

Van egy történet, mely a minap történt meg velem, vagyis voltam szem, s fül tanúja ennek az eseménynek és azóta sem tudom hová tenni ezt a story-t.

Az esemény a következő… a minap elhatároztam, hogy kicsit kimozdulok és elmegyek kicsit vásárolgatni. Nem messze van egy ruházati üzlet, melybe betértem és szokásosan belevetettem magamat a nézelődésbe, válogatásba. Az üzletben nem volt más csak az eladó hölgy, aki, meg kell jegyeznem, nagyon készséges, barátságos, segítőkész, illetve egy nagymama a kis unokájával (7 év). A nagymama látszólag közelebbről ismerhette az eladó hölgyet, mert jól elbeszélgettek, míg az idős hölgy nézelődött. A kislány pedig, úgy ahogyan egy gyermekhez illik, játszadozott. Kis idő elteltével a nagymama láthatóan megunta, hogy a lány elevenen játszadozik elkezdett először kiabálni a kislányra, hogy fejezze be a játékot és utasította, hogy üljön le, viszont a kislány ügyet sem vetett rá, folytatta a gyermeki játszadozást. Hozzátenném, hogy még hozzám is odajött s megmutatta a játékait, nagyon aranyos volt. Szóval minek után a kislány nem fejezte be a játékot, a nagymama elkezdte a kislányt “ócsárolni” az eladó hölgynek, például, hogy milyen rossz és kezelhetetlen ez a gyerek, illetve hogy ENNEK nem szabadna normális gyerekek között tanulnia, mert nem lehet vele bírni.

Nah itt volt az a pont, amikor szívem szerint megkérdeztem volna az idős hölgyet, hogy komolyan így kell beszélnie az unokájáról. Véleményem szerint, hogy eleven egy gyermek azzal nincs semmi probléma, hisz ez a természetes. Másrészt, hogy lehet, ilyen jelzőt használni, hogy “ENNEK” a saját “vérére”?!? Illetve, hogy egy úgymond idegen embernek panaszkodik a kislányról.

Az én nagymamám SOHA, mondom még egyszer (vagyis írom) SOHA nem mondott volna nekem ilyet, vagy rám bármennyire is eleven voltam, hiszen gyerek vagyok, s mikor játsszon az ember, mikor legyen eleven, ha nem amikor gyermek…? Nem tudom, lehet, hogy csak nekem van ilyen rendes nagyim..? Ha gyermekkoromban a nagyim vigyázott rám, mely sokszor megesett, mivel a szüleim rengeteget dolgoztak, eljött értem az oviba, ha “fel voltam pörögve” játszott velem, elvitt játszótérre, ha pedig lecsendesültem együtt tanultunk, például az órát, stb…, ha nem volt kedvem semmihez, akkor valamivel mindig lefoglalt, viszont SOHA nem kiabált volna velem, vagy szidott volna meg.

Az én elgondolásom szerint, a nagyszülők az unokák számára egy mentsvár, hiszen nekik mindent el lehet mondani, s az élettapasztalatuk által sok hasznos tanáccsal láthatnak el az életutunk vezetésében. 

Hozzá tenném, hogy a nagymama szavaiból kivéve, kevés időt tud az unokájával eltölteni, mivel a gyermeke nem itt él. Szóval jogos a felháborodásom? Ha egy kis időre van itt az unoka akkor normálisan, türelmesen, kedvesen állok a gyermekhez, illetve akkor nem magammal, hanem a gyermekkel foglalkozom, s ha ennyire eleven elviszem játszótérre, vagy más programot találok ki kettőnknek…. Bár, ha jobban átgondolom, nem nekem kellene ilyen dologra felhívnom a figyelmet egy idős hölgynek, hiszen ezt magától is tudnia kellene szerintem….

Nem tudom, hogyha ezt a gyermek szülei meghallották volna a nagymama véleményét a gyermekről, milyen véleménnyel állnának a nagymamához… vagy lehet, hogy pont ezért van keveset a gyermek a nagymamánál?!

Összegezve az egészet, felháborodtam ezen a szituáción, s azon is hogy végül nem vásároltam semmit, mivel kicsit kiakadtam ezen a dolgon… Hazatérve a páromnak is elmeséltem ezt az eseményt, aki szintén az én véleményemet pártolta. Végül hozzátenném még azt is. ha az én nagyim így viselkedett volna velem ilyen idős korban, nem lenne most a bizalmasom…. bár lehet hogy ez csupán az én szemléletem….

Hát ennyi röviden és tömören ….

Üdv mindenkinek!

Szép napot!

Yudit